Mosolyogva csendesen... ♥

A nők bonyolult lények. Ha egyetértesz velük baj,ha ellent mondasz az is baj. Baj,ha igazat adsz és baj ha eltér a véleményed. Nehéz megtalálni az éppen szükséges hangnemet. Van,mikor mi magunk sem tudjuk,hogy mire van szükségünk. 

Ülök és bámulom a tükörképem. Gondolkozom...talán. Magam sem tudom,mi jár a fejemben. Jól esik a magány. Ürességet érzek,vagyis inkább valami hiányát. 
Megértés kértem, segítséget. Egy napsugarat mikor beborult eget látok magam fölött. De egyszer csak zuhogni kezdett az eső.Dörgött villámlott az ég és még sötétebb lett. Ezt érzem most,sötétséget...

Van mikor baj az őszinteség?! De miért? Hiszen agyon használt közhely,hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség. Van ennek határa? Vannak dolgok amiket nem kell elmondani? És ha igen,mik azok...

Néha vannak dolgok amiket csak azért mondok ki,vagy árulok el-annak ellenére,hogy tudom,nem kéne- mert érezni akarom a törődést,érezni akarom,hogy dühöt vált ki vagy félelmet,örömöt,bármit. Érezni akarom,hogy még mindig ugyanolyan tűz tombol Értem. A legrosszabb érzés ezután jön. Ha erre nem azt a reakciót kapod amit várnál. Pedig pont arra van szükséged. Nem másra. 

Szeretek neked támaszt nyújtani,szeretem hallgatni ahogy mesélsz,szeretem nézni ahogy alszol,szeretem nézni mikor morcosan ébredsz és még félálomba hozzám bújsz.Szeretek segíteni és nem megsértődni mikor éppen rossz kedved van és rajtam csattan. Mindent szeretek benned és mindent elviselek....de!

Szükségem is van ezekre. Szükségem van rád mikor nekem van rossz kedvem,mikor semmi sem szép és napos. Észre kell venned.Látnod kell,ha csak a szíveddel is,de látnod kell. " ha 4000x mondod el,lehet szükségem van rá 4001-re is".

Az első ember életemben akiben feltététel nélkül megbízom és aki bármikor összetörhet. 

Vannak amire nincsenek szavak. Pedig nem szokásom kifogyni belőlük. De néha....a hallgatás beszédesebb. Mondják sokszor,hogy a csend beszél. Lehet ezért könnyebb írni...hisz ezt nem halljuk,csak látjuk csöndes szavak.

Miért fontosabb számomra a kimondott szó hangsúlya,mint maga a szó jelentése? Miért fáj egy egyszerű szó? Miért hat keményebben ha attól hallod,aki a Világot jelenti számodra?

Talán meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Hiszen ha valaki a világot adja neked,ő tudja egyedül lerombolni. Ugyanolyan könnyen,ahogy a kezedbe adta. Magukban ezek üres felvetések,lerágott közhelyek. Lassan az érzelmek közhelyek. Hisz szerelmes itt már minden fiatal, boldog boldogtalan összeköti az életét,ez a divat. Az érzelmek divatba jöttek. Életemben először őrülten követem a divatot.

Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Talán fel sem kéne őket tenni. Meg sem kéne foganniuk. Vannak dolgok,amiket soha nem kell kimondani. Vannak történetek,amiknek soha nem kell előadásra kerülniük. Nem mondom,hogy hazudni néha jó dolog. Csak egyszerűen elhallgatni egy tényezőt ami változtat a történeten. Ami a tündérmesét a valóság pokoli tüzébe rántja.

Az én életem 7 hónapja mese. A több száz oldalnyi álom után egy-egy bekezdés a pokolban. 

Talán csak képzelgés. őrületbe kerget az egyedül lét. Talán pont az egyedül lét tesz ilyen bizonytalanná. Sokszor jut eszembe ez a szó: bizonytalanság. Biztosak az érzéseim,a jelenem,jövőm. De azok az apró kis dogok melyek elviselhetővé teszik a távolságot bizonytalanok. Abban sem vagyok biztos,hogy ezek a dolgok aprók. Nem foglalkoztatnának ha nem lennének fontosak. 

Más szemszögből nézve viszont örömmel tölt el,hogy az én legnagyobb problémáim mások számára semmit tevőek. Hiszen boldog vagyok. Nagyon boldog. Kiegyensúlyozott-hiszen 1.5 év után újra sikerül az a rohadt hosszú felső ficak- és ez jó. 

Félni,hogy elveszítesz valamit,a legrosszabb érzés a világon.Főleg,ha az a valami nagyon fontos neked.Esetemben Valaki.Senki nem keltett bennem olyan kettős érzéseket egyszerre,mint Ő.
Szinte már csodálom a szókimondóságát. Mikor hiába bánt a szavaival és ordítani tudnék idegességben,csak némán hallgatom és könnyekkel küszködve belátom,hogy igaza van. Soha senkinek nem adtam igazat. Kemény dolog valakinek igazat adni,hiszen akkor beismered emberi lényed esendőségét. Beismered,hogy hiába mutatod magad tökéletes,magabiztos személynek,belül bizonytalanabb vagy bárkinél. A vicces az,ha ezt szavak nélkül teszed. Mikor a hallgatásod életed monológja.

Nagyon félek. Félek,hogy nem lesz mindig mellettem. Önzőnek érzem magam emiatt,mert tudom,hogy nélküle "elvesznék". Úgy kibírni a mindennapjaimat,hogy nincs akink a hívását várjam esténként...nem tudom,elképzelhetetlen.

Ugyanakkor pont ez az önzőség gondolata juttatja eszembe,hogy vele jót tesz-e ez a kapcsolat. Vajon nem egy szabadságától megfosztott madár Ő? Kérdések sorozata fut át az agyamon újra és újra,minden egyes nap. nekem Ő egy megmentő angyal,aki a pokol tornácáról rántott vissza egy szempillantás alatt. De vajon én neki mi vagyok? Nem akarom,hogy egyszer sok legyen belőlem,a hisztiből,sírásból,hirtelen felcsattanásokból. Még ha tudom,hogy igazam is van,bűntudatom lesz,hogy bántom. Felemészt a tudat,hogy esetleg rosszul érzi magát miattam. Félek,hogy megfosztom az életének egy olyan szakaszától ezzel,amit később hiányolni fog. Hmm...később...ez is egy érdekes kifejezés. Mikor lesz az?Meddig tart a most? Az biztos,hogy örökké szeretni fogom,hisz nem tudnám nem szeretni,bármit tesz vagy teszek. De félek,hogy a később változást jelent. Mondjuk tény,a változás elkerülhetetlen. De nem akarom,hogy ez a változás elválást jelentsen. Hiányozna az idegeskedés amikor nem hív,az ölelés amikor hosszú idő után újra találkozunk,a csillogó tekintete,mikor a szemembe néz...

Félek az elválástól,félek minden egyes találkozástól,félek a hiányától,félek a nélküle eltöltött éjszakáktól,félek mindentől ami nem Ő,félek magamtól,félek azoktól akik közénk állhatnak. Félek,hogy csalódást okozok neki.Ez a legnagyobb félelmem,elveszítem,mert csalódást okozok és nem lesz ugyanaz az ember utána. 

Mikor elég a lépésekből? Mikor kell tudnod,hogy te eleget mentél a közös úton őt az anyósülésre ültetve?! Egy közös úton nem is lehetne anyósülés. Hisz a közös az egyelő,akkor mindkettőtöknek vezetnie kéne. Ugyanannyit,hogy addig a másik kipihenje magát. Néha megállni,tankolni és kinyújtózni. Ezt mind közösen,felváltva de egyszerre. Nehéz megtalálni azt a bizonyos "arany közép utat". Az emberek,kapcsolatok többségének soha nem sikerül. 
Anyukám mindig azt mondta,hogy olyan férfit keressek magamnak,aki jobban szeret engem,mint én őt. Boldoggá tesz,minden a tiéd,de nem zuhansz a mennyből a pokol porába,ha megbánt. amúgy is,ha jobban szeret a te boldogságod és elégedettséged mindig fontosabb lesz. Igaz ez nem egy tökéletes párkapcsolat,vagyis nem felhőtlen. De hát van egyáltalán felhőtlen kapcsolat?! 
Ha van,akkor hozzá tartoznak a veszekedések,csapkodások,hiszti és a megnyugtató békülés,ahol minden újra rózsaszín.Hány fekete,borús eget bír el egy rózsaszín felhős kapcsolat? Lehet több százszor ugyanolyan tiszta az egünk? Vagy minden alkalommal marad egy fekete kis felhőcske megbújva a Nap mögött és újult erővel újra és újra előbújik egyre nagyibb méreteket öltve,mígnem végleg elteríti az eget és a Nap örökre eltűnik?!
De ha az égen a Nap mindig felragyog egy vihar után és hiába próbálják elnyomni a felhők és elfoglalni az aranyló eget,mindig a Nap marad az úr.
Ez biztos,ahol feltűnt a Nap,csak egyszer is,ha még el is tűnik kicsit,tudnod kell,hogy mindig visszajön. 
A Nap Örök.

Őszinte: mn. Aki érzéseit,gondolatait nyíltan,kertelés nélkül és híven közli másokkal. - A magyar értelmező kéziszótár szerint.

Tényleg ez az egyetlen megfogalmazása? Nincs mód és indok,hogy más értelemet kapjon ? Ha egy érzés őszinte, akkor adhat más értelmet a szavaknak?

Felemészt a tudat,hogy nem tölthetem vele az összes szabad percemet. Olyan érzés,mintha depressziós lennék,nincs kedvem mosolyogni,társaságban lenni,folyamatos sírógörcs kerülget. Nem tudom feldolgozni,hogy számára türelmetlen és figyelmetlen vagyok,miközben életemben nem néztem el ennyi mindent senkinek,senkivel nem törődtem így soha.
Mondjam,hogy gondolkoztam,hogy ez így nem jó?!  De nem így van, hisz élvezem a vele -bár nélküle- töltött perceket. A napokban az emlékeink csak,mik mosolyt csalnak az arcomra és melegséget a szívembe. 
Mondjam,hogy aki ismert régen is, nem tudja hova lett a szilasságom?! Ezelőtt ha én ismertem volna egy ilyen lányt,mint amilyenné váltam, kiröhögöm...szerintem már tollasodik a hátam...

...és mégis mindentől függetlenül védem. Magammal szemben,másokkal szemben.

" Csak úgy jött...Magától...Csak az életemet bolygatta fel.Mindössze felforgatta az életemet!Jött, látott és győzött. Elvarázsolt már az első pillanatban.Megláttam azokat az igéző szemeket és elvesztem...elvesztettem az irányítást az eszem fölött. A szívem vitt...a karjaiba.Egyenesen a karjaiba. Újra azok a szemek... és az ajkai már az enyémeket érintették.Az a csók,mintha nem varázsolt volna még el eléggé...Majd a fülembe suttogott... nem is emlékszem,mit.Nem volt fontos,csak a varázslat...ami körülöttünk volt,elveszítettem az eszem. A szívem pedig beleszeretett a szemeibe és a csókjába....Beleszerettem.Az első percben,azt hiszem..."

Úton vagyok hazafelé. Mi mást csinálnék,mint idézeteket olvasok.Monoton szinte már érzelmi hatás nélkül. De  mikor ezt elolvastam,könnybe lábadt a szemem. Eszembe jutott a Mi első találkozásunk,mikor a szemébe néztem és elvesztem.Mikor rögtön tudtam,hogy az övé vagyok visszavonhatatlanul. 
Úgy kezdtem neki ennek a kapcsolatnak,hogy nem vagyok képes nélküle huzamosabb időt eltölteni. Az tesz teljessé,ha mindent tudok róla...de sajnos rá kellett jönnöm,hogy az élet nem mindig azt hozza,amire vágyunk. Ha boldogulni akarunk,sajnos fel kell adni a kényelmet és hátra hagyni a biztonságot nyújtó ölelést.Neki kell vágni a világnak és próbálgatni a szárnyainkat,hogy boldoguljunk és nem jól,de megéljünk. 

Most szívesebben mennék az ország másik végébe,de sajnos nem tehetem.Gondoltam,hogy nehéz lesz távol élni egymástól.De amit most érzek közel sincs az elképzeltekhez.Bizonytalanság,hiány,szerelem,és végeláthatatlan hetek kínzó nyomása. Olyan fokú koncentráció hiány,amit nem hittem,hogy létezik. Ő tölti meg a gondolataimat,ami bántja az engem is bánt. Ha rossz a hangulata,én is letört leszek és azon töröm,a fejem,hogyan segíthetnék. Sajnos rá kell jönnöm,hogy van amin nem tudok és ez a ráeszmélés a legfájdalmasabb mind közül. Félek,hogy nem leszek elég erős mellette állni. Félek,nem leszek elég biztos pont,mert amikor ölelésre lesz szüksége nem lehetek ott vele.Nem én leszek,aki megadja neki a nyugalmat árasztó ölelést.Csak remélni tudom,hogy az álmom felé vezető úton nem veszítem el azt,aki nélkül mit sem ér a végállomás.

Mikor felidéztem az első találkozást,egyrészt nagyszerű másrészt rémisztő érzés fogott el. Nagyszerű egy ilyen tökéletes dolog részesének lenni,boldoggá tenni valakit és boldogságot kapni.De előre rettegek,hogy elveszíthetek egy ennyire tökéletes dolgot az életemből...
A távolság vajon milyen hatással lesz a mi tüzünkre...?!

 Egy biztos,ha esküvőnk lesz,a éjszakai tábortűz körül fogok táncolni,mosolyogva csendesen szeretve...

Jövőt a jelenből építhetünk,nem a múltból.

Hiányoznak az életemből emberek,akik régen részesei voltak a mindennapjaimnak. Akikkel megbeszéltem a problémáimat,ünnepeltem a szülinapokat,megvigasztaltak ha megbántottak. Úgy gondoltam,hogy vannak személyek akik végig kísérnek életemben. Persze,a gyerekkori barátságok megmaradnak örökké,csak felnőtt korban már kevesebbet találkozunk. Ez egy gyönyörű mese,amivel nyugtatják magukat az emberek. De tényleg,vannak örök barátságok? Az évek során változó személyiségek,stílusok,vágyak,célok nem különböznek annyira,hogy ne ismerjünk egymásra?!

Hányszor hittem már,hogy valaki "örök". Hittem,hogy nem változtat ezen a távolság vagy egy harmadik személy,adott esetben egy kapcsolat. A ritkuló beszélgetéseket az elfoglaltságnak tudtam be. Aztán szépen lassan  a találkozásokkal együtt merült feledésbe a barátság.Nem mondom,hogy én ártatlan vagyok,közel sem. Ez két emberes munka,de csak oda vissza működik. Nem ártottam pedig neked,csak akaratomon kívül nem voltam hozzád fizikailag közel.De érezned kellett volna,ez már nem az én hibám,hogy elfelejtettél érezni...

Van az az érzés,mikor annyira elmondanál valakinek egy élményt,storyt,bemutatnál neki valakit...de mégsem teheted,mert nem kíváncsi rá...

Szerelmi vallomásnak nem mondanám.Igazából ígéretnek sem.Ehhez túl rögtönzött és megfontolatlan gondolatok kerülnek most ide.Egyszerűen csak "biztosítékot" adok ...

Nem hittem volna,hogy szabadulhatok egyhamar a múltamtól. Igazából nem is akartam,hisz kezdtem olyan életet élni,amit mindig is akartam. (vagyis azt hittem,hogy ezt akarom) Aztán jöttél Te...

Nem voltál szimpatikus,vagyis igen,mivel mindig azok vonzottak igazán,akiknek nem kellett volna.Hiszen miért lenne a túlzott egoizmus, feltűnési kényszer,harsányság vonzó. De mindig ilyen különleges ízlésem volt,miért lett volna ez veled máshogy. Szépen lassan férkőztél a gondolataimba,először csak mint idegesítő kisgyerek,majd mint beszélgető partner végül pedig egy hiányzó darabom lettél. Mikor először találkoztunk már kötődtem hozzád.Úgy éreztem,soha nem akarlak elengedni többé.Pedig alig ismertelek,egyszerűen csak éreztem,hogy melletted jó. Mikor megcsókoltál haragudtam rád,mégis mosolyogva mentem az utcán,mert olyan melegséget adtál,mint soha még.Az pedig,hogy melletted felszabadult vagyok és bármit képes vagyok megtenni,ami eszembe jut...egyszerűen hihetetlen.Táncolni az esőben hajnal 3kor,ugrálni a pocsolyákba és haza sétálni egy záporban.Megváltoztattad az életem,felforgattad az elveimet,kihúztál a magamnak ásott gödörből.Megmentettél,amit soha nem fogok tudni megköszönni és viszonozni neked.

Azt hittem,tudom mit jelent szerelmesnek lenni.De még csak nem is hasonlítható ahhoz,amit irántad érzek.A tiszta vágy,aggódás,szeretet,törődés harmonikus egyvelege ez. Olyan érzés,amit szavak nem jellemeznek.Nem vágyom már rajtad kívül más érintésére,Te vagy aki fel tud vidítani ha szomorú vagyok,aki észhez térít,ha éppen arra van szükségem,és tudja,hogy van,csak a közelségére vágyom,szavak nélkül. 

Nem tudom elképzelni nélküled az életem.Ha a jövőmre gondolok téged is ott látlak magam mellett életem végéig. Látom ahogy együtt éljük meg a sikereket,együtt neveljük fel a gyerekeinket,elkényeztetjük az unokáinkat.

Akkor is ezt látnám ha a távolság közénk állna,mert tudom már,hogy kihez tartozom és hol van az otthonom.Ha kell várok rád,mert senki nem tenne annyira boldoggá,mint Te. Az egyetlen ember,aki mellett merek teljes valómban önmagam lenni falak nélkül,az Te vagy.Ha kell kivárom ezt az évet,ha kell többet.Eleget láttam és tapasztaltam az életben ahhoz,hogy tudjam nekem rajtad kívül nem kell többet más.

Talán mégis vallomás,talán ígéret..egy biztos: a szívembe zártalak,te pedig kiűztél onnan minden rosszat és vigyázol rá azóta is.

Amikor szeptemberben felszálltam Debrecenben a vonatra,sírtam...Most,hogy itt kell hagynom Veszprémet ismét sírok...

Nem akarok elmenni innen,az otthonom lett,ide kötnek a barátaim,a szerelem és ezernyi emlék.Beleszerettem a város hangulatába,a Balaton közelségébe,a hegyekbe.Nem vágyom már az alföldi síkságra.Szörnyen fáj itt hagyni de akármeddig húzom,mennem kell.
Elköszönni a barátoktól,hátra hagyni a szerelmet és várni,hogy mit hoz a jövő. Soha nem gondoltam volna,hogy nekem ez fontos lesz,hogy lesz ami ide köt. Nem hittem volna,hogy találok valakit aki még akkor is mosolyra fakaszt ha sírni volna kedvem,aki mellett biztonságban vagyok és aki mindig tudja,hogy mire van szükségem,még akkor is ha én nem tudom.
Nem szoktam bevallani ha félek.Nem szeretek gyengének tűnni,az én világomban nem szabad. De most eszméletlenül rettegek,hogy elveszítem.Túl szép minden,hogy igaz legyen.Túl könnyen lett tökéletes ahhoz,hogy így ne legyen baj.Rettegek a távollététől,hogy nem fog mellettem elaludni esténként.Nem fog megnyugtatni a szuszogása,nem lesz kit néznem míg alszik.
Félek attól,hogy a hiánya az összeomlásba sodor.Megfordult a fejemben az elmúlt hetekben,hogy jobb lenne mindkettőnknek,ha ezeket a szép hónapokat elbúcsúztatnánk és csak emlékként élnének bennünk.Hiszen annyi szenvedéstől óvtuk volna meg magunkat. Olyan kevés időnk lesz együtt,annyira nehéz lesz a "munkánkra" koncentrálni,miközben minden percben ő fog a fejemben járni. Mikor semmire nem vágyom jobban,mint hogy velem legyen,és nincs kedvem semmihez ha nem vele tudom átélni.

Ennek ellenére ő ad erőt,hogy végig csináljam.Ő az,aki miatt hiszek önmagamban és aki miatt újra megtaláltam az álmaimat. Ő az,aki mellől soha nem akarok elszakadni. Vajon tényleg léteznek tökéletes párok? és ha igen,mitől függ,hogy mikor találkoznak? és ha már találkoztak,hány akadállyal kell megbirkózniuk,hogy ráeszméljenek,ők egymásnak lettek teremtve?!

 Világ életemben a kézilabda volt az első és az egyetlen szerelmem. Azt tartottam,h mindig ez lesz a legelső az életemben,hogy nincs ami fontosabb lehet. Nem gondoltam volna,hogy ezt megváltoztathatja bármi.Azzal tisztában voltam,hogy egyszer átveszi a család és a gyerekek a helyét.De ez több éves távlat volt. Sokszor nevettek ki és sokan megsértődtek ezért. De én ezt így láttam jónak.
Nem gondoltam volna,hogy ennyire hamar jön valaki,aki ezt megérti, és azzal,hogy megérti egy olyan érzést hoz elő belőlem,mintha "felérne" a sporthoz. Nem fontosabb tőle,de annyira igen. Valaki aki tudja mit kell mondani egy rossz nap után,egy vesztes meccs után,aki tudja,hogy nem lehet azzal elintézni,hogy nem baj,majd lesz jobb vagy azzal,hogy nem értem miért olyan nagy szó ez.Aki tudja,hogy egy ölelés és a közelség pont elég vigasz. 
Én olyan ember voltam,aki örül más sikerének,de nem felhőtlenül és teljes szívvel. Most ha őt nézem a pályán,büszke vagyok,hogy azt mondhatom; igen én vagyok a barátnője. Úgy örülök a góljának,ahogy a sajátomnak. Mosolyogva nézem végig a meccseit,mert jó nézni,sugárzik róla a sport szeretete,az akarat és az alázat. Én azt hittem,hogy nem tud senki megtanítani erre,hogy úgy jó amit csinálok,ahogy van.De Ő ráébresztett arra,hogy mi az ami kell még,hogy profi legyek.Megtanít arra,amit egy edző nem tud,amit én magamtól nem tudok megtanulni.Megtanít annak ellenére,hogy ez eddig soha senkinek nem sikerült,de a makacs önfejű énem teljesen  behódolt neki.Ki merem jelenteni,hogy a szilasságom odaveszett...Megnyerte a háborút.Az övé vagyok...

Voltak már visszatérő motívumok,személyek,helyek az álmaimban,ez nem meglepő.Különböző időközönként valami biztos kihozza belőlem. De még soha nem álmodtam ugyanazzal a személlyel 4x egymás után...

A 4.alkalommal kelek fel azzal a szörnyű ráeszméléssel,hogy megint csak egy álom volt. Ha nagy nehezen,könnyekkel küszködve elalszom,akkor Ő is ott van. Úgy érzem,h ha sokat lesz távol,én bele fogok őrülni. Nem tudom,hogy akik tényleg szeretik egymást,hogyan tudnak távkapcsolatban élni... annyira vágyom a közelségére,az ölelésére,hogy egy hétig sem tudom hanyagolni...és szerintem ez a normális érzés.

 Én hittem már azt,hogy valakinél jobban szeretni senkit nem fogok. Tudtam,hogy fogok még szeretni,de nem úgy és nem annyira mint őt ott és akkor. Évekig nem is jött olyan ember,aki ezt megcáfolta volna...